Az Ölelés napjára
Ott és akkor öleljetek, amikor csak tudtok...
Az ölelés tudományosan bizonyított jótékony hatásain túl, az egyik legszebb formája annak, hogy kifejezzük szeretetünket a másik fél felé. Kellemes, jól eső érzés, nyugtató és szeretettel teli. Az ölelés igazán nem kerül semmibe, sok esetben könnyen adjuk és kapjuk. Ölelünk bánatunkban, örömünkben, együttérzésünkben, találkozáskor, búcsúzáskor. Ezért bátorítok mindenkit, hogy ott és akkor öleljetek, amikor csak tudtok. A Nemzeti ölelés napja alkalmából fogadd szeretettel írásomat, melyben elmesélem Neked, mit jelent számomra az ölelés, és miért oly fontos, hogy érezzük és megéljük ezt a röpke pillanatot.
Tudományos fejtegetés nélkül az ölelésről
Rengeteg féle ölelés létezik. Amikor egy új karkötőt húzok fel a kezemre, az ásványok finom rezgése. Ahogy reggel kint megfürdök az ébredő napfényben, a nap lágy sugara, a szél hűs, simogató ölelése. A virágosréten való szaladgáláskor a virágok lágy szálai, pihe szirmai csiklandozva ölelik át lábunkat. Egy kanál kakukkfűméz selymesen öleli át nyelőcsövünket, ha a köhögés kínoz. A Gízai sivatag szélén állva a Föld tág ölelése. Mikor egy fa törzsét a karjaimmal átkulcsolom, annak a mélyben gyökerező és a magasságba feltörő ölelése. Egy meleg délelőttön a pesti aszfalt forróságának az ölelése. Mindegyik egy sajátos érzést sugároz.
Ahogy végigpörgetem emlékeimet a nekem fontos ölelésekről, már akkor úgy érzem, hogy szívem megtelik ezzel a legmagasabb csodával. Kitágul és mintha az egész világot képes lennék átölelni, biztonságban érzem magam. A boldogság szárnyán lebegve telnek a percek, gyógyul testem minden sejtje.
Pedig ezek csak emlékek, a boldog másodpercek hatalmas, mindent betöltő emlékei, amik mindig bennem élnek, velem maradnak örökké. Azóta pedig újabb és újabb ölelések begyűjtésének biztonságával telnek a napok.
Bevallom, ezeket az emlékeket gyakran felidézem, képzeletben összegyűjtve és belőlük „egy gömböt” formálva visszatérnek a szívembe. Ennek a sugárzó, fénylő ereje képes arra is, hogy kivezessen a legmélyebb szomorúság feketeségéből, és átformálva a kedvemet, a bánatból a remény felé fordít. Hiszen miért is lenne bármi baj, ha ilyen emlékei is vannak az embernek? Ha aggódtam valaki iránt, gondolatban átöleltem. Nyomban elszállt az aggodalmam, majd hamarosan érkezett is a biztató hír felőle.
Nem volt ez mindig így. Gyerekként bizony sokszor éreztem az ölelés hiányát. Akkor még úgy neveltek bennünket, nehogy nyámnyilák legyünk, így az ölelés nagyon-nagyon ritka volt. Születésnapomon a percet is figyelve, pontban akkor köszöntött fel édesanyám, amikor megszülettem, és akkor meg is ölelt! Ez az ölelés feledtette a hajnali időpont miatti kellemetlen ébresztést.
Kisgyermekként, ha több ölelésre vágytam, produkáltam magam, megnevettem azt, akinek az ölelésére áhítoztam. Végül elértem célomat (pl. nagymamám esetében), és belefúrhattam kis fejemet a mellkasába, megcirógathattam ráncos nyakát – mindez valahogy feledtette velem ezen ölelésmentes nevelési elvet.
Most már azt is tudom, hogy akkor ő ugyanúgy gyógyult az én ölelésemtől. Lassan "megszelídítettem", és már nem kellett az előzetes produkció, csak simán odabújhattam hozzá, ha akartam. Ekkor büszkén szorított magához, még akkor is, amikor teste minden porcikáját meggyötörte a fájdalom, ám az ölelésemhez többé nem volt gyenge. Akkor, ezeket az alkalmakat követően ölelte magához talán először úgy igazán az egyetlen gyermekét, az anyámat. Innentől kezdve már anyukám sem félt, hogy attól leszek nyámnyila, ha megengedi, hogy hozzá bújjak. Azonban még így is csak lopva szabadott, hogy senki meg ne lássa.
Gyermekként is éreztem, de csak felnőttként tudtam megfogalmazni az akkori ölelések üzenetét.
Amikor ölelünk, önmagunkat adjuk. Megmutatjuk magunkat, azt, akik ott, abban a pillanatban vagyunk. Feltárul, hogy mit tudunk, merünk önmagunkból adni, és mit merünk vagy tudunk a másikból elfogadni, befogadni. Fel merjük-e vállalni önmagunkat, elsőként saját magunk előtt, és csak ezt követően a másik előtt? Tudunk-e, merünk-e őszinték lenni önmagunkhoz? Tudjuk-e, merjük-e őszintén megmutatni önmagunkat? Tudjuk-e, merjük-e szeretni önmagunkat? Hogy milyen példát láttunk korábban, az már nem számít.
Nagy boldogság, ha az önmagunk megismerésén való úton egy gyermek is segít minket, aki őszinte tisztasággal tud ölelni, szeretni. Ha még nem megy azonnal, megkereshetjük azt a részünket, amit át tudunk ölelni, vagy egy emlékünket, ahol tudtunk ölelni, és kérhetjük önmagunkat, hogy merjük ismét megtapasztalni az őszinte ölelést. Kérhetjük, hogy jelenjen meg életünkben az a személy, aki meg tudja mutatni, rá tud vezetni arra, hogy ismét tudjunk ölelni, szeretni.
Az út szép, van benne boldogság.
Mint a Gyöngybarlang és a Mézbarlang holisztikus tanácsadója, ölelésben is bőséges életet kívánok!
Trepinszki T. Ági, Holisztikus tanácsadó
Copyright © 2022 Gyöngybarlang®
Tetszett a cikk? Akkor kérd az ingyenes ásványos-gyöngyös híreket is!
Szeretnél elsőként értesülni a legfrissebb ásványos-gyöngyös hírekről, akciókról és újdonságokról? Iratkozz fel a Gyöngybarlang hírlevelére: